XII. fejezet

Csipkerózsika

*Kirstin*

Akkor most mi lesz? Egy teljesen idegen férfi tisztában van azzal, ki az a Caius, és ki vagyok én. De honnan tudja? Vagy miért? Amikor először láttam, egész szimpatikus is lehetett volna, ám én a legtöbb esetben gyanakvó vagyok, szóval… És azt is pontosan tudta, mikor voltam egyedül… Vajon Caius-tól akar valamit vagy tőlem?

- És most? – Tettem fel kérdésemet Caius-ra nézve, aki láthatóan nem igazán aggódott ez miatt. – Jó látni, hogy nem aggaszt a helyzet… - Jegyeztem meg savanyúan, a kelleténél élesebben. Viszont Caius-szon látszott, ezt most figyelmen kívül hagyja.

- Mást egyelőre nem tudok csinálni… - Rázta meg a fejét. – Majd ha legközelebb felbukkan, gondolj rám, és én máris jövök, rendben?

- Jól van. – Bólintottam felállva az asztaltól. Indulni készültem, mert odakint egyre jobban kezdett fújni a szél, és a viharos felhők is gyülekeztek. – Mikor látlak legközelebb?

- Mondjuk, beugrok hozzád holnap, és veszek egy órát a lőtéren. Mit szólsz? – Kíváncsiskodott, miközben fizetett, és elindultunk kifelé az Erine’s Coffee-ból. Átvágtunk az út másik oldalára, ott szorosan magához ölelt, majd egy puszit nyomott az arcomra.

- Benne vagyok. – Feleltem lelkesen. – Még egyszer köszönöm a láncot, és akkor majd várlak. Ígérem, nem fogok kivételezni veled…

***

Levetettem magam a kanapéra, amint hazaértem. Útközben sikerült kellően eláznom a havas esőben, így most egy pokrócot csavartam magam köré, és bekapcsoltam a tévét. Hiába kerestem olyan műsort, ami esetleg érdekelne, nem találtam semmit. Így szokott ez lenni… Inkább kikapcsoltam a készüléket, aztán elmentem zuhanyozni. A forró víz égette a bőrömet, ám ez nem igazán foglalkoztatott, mert a tetoválásaim mentén kezdődő bizsergésre összpontosítottam. Valakinek kellett lennie a közelben… Eleinte megkíséreltem figyelmen kívül hagyni a dolgot, viszont mintha egyre több, és több hangya mászkált volna a bőröm alatt.

Amint elzártam a vizet, meghallottam, hogy valaki a bejárati ajtón dörömböl. Gyorsan magamra kaptam egy farmert és egy fekete ujjatlant, ezután vizes hajjal rohantam az ajtóhoz. Alig nyitottam ki résnyire, az illető egy hatalmasat taszított rajta odakintről, így az ajtó éle homlokon vágott, én pedig hanyatt estem. Éreztem, amint a homlokon valami meleg folyik végig. A vérem… Az idegen belépett, és fölém hajolt. Nem voltam teljesen magamnál, így nem igazán figyeltem az arcát, ismerem-e vajon. Csak az járt az eszemben, bármit is akar, az rám nézve nem valami fényes.

Összeszedtem minden erőmet, és hatalmasat taszítottam rajta. Ő megbotlott a saját lábában, így a földön kötött ki. Derekára ülve próbáltam lefogni a férfit – mert már egyértelműen megállapítottam, hogy férfi -, azonban nem adta magát egykönnyen. Átfordított a hátamra. Ujjai nyakam köré fonódtak.

Alatta vergődve sikerült megrúgnom egyik bordáját, mire ő a fájdalomtól felüvöltve elengedett. Ezután talpra kászálódtam, és megérintettem a sebet a homlokomon, ami így elsőre nem tűnt nagyon vészesnek. A férfi ekkor hirtelen megragadott hátulról. Karját a nyakam köré szorította. Hallottam, mennyire szaporán veszi a levegőt. Hiába próbáltam kiabálni, olyan erősen szorított az ismeretlen, hogy alig kaptam levegőt.

Ezt követően minden gyorsan történt. Az egyik pillanatban még mozdulni is alig tudtam, a következőben pedig már vagy három lépés távolság volt kettőnk között. Amint megragadtam volna a karját, ő egy hatalmas pofont kevert le nekem, amitől én ismét a talajon kötöttem ki. Felnéztem volna a támadómra, de ő egy súlyos tárggyal leütött, én pedig elvesztettem az eszméletemet.

***

- Ébresztő, Csipkerózsika! – Szólalt meg valaki gyengéd hangon. Nekem nem volt kedvem kinyitni a szemem, így inkább bemeséltem magamnak, csak képzelődök, és valójában nincs itt senki. Viszont a bizsergést is képzeltem volna?

A következő pillanatban valami hideg, nedves tárgy a homlokomhoz ért, pont a sebemnél, és iszonyúan csípte azt. Erre szemeim egyből felpattantak. Egy zöld szempárral találtam szembe magam, ami kedvesen mosolygott.

A fiú barna haja kócos volt, mintha épp egy túlélőtúráról jött volna. Kezében egy fehér rongyszerűséget tartott, amit néhány helyen vörösre színezett a vérem.

- Te meg ki a franc vagy? – Próbáltam meg felülni a kanapén, ám ő egyből visszanyomott. – És ki a fenének képzeled magad, hogy csak úgy rám aggasztod egy mesebeli hercegnő nevét?

- Hát nem ismersz meg? – Nevetett. – Jól beverhetted a fejed…

- William? – Esett le, valójában ki ül mellettem, és hajol fölém.

- Teljes életnagyságban. – Bólintott. – Hát hallod, meg kell hagyni, kemény egy csajszi vagy te… Nem adtad magad egykönnyen…

- Te megtámadtál… És egyáltalán mit keresel itt? – Háborodtam fel, mialatt egyre messzebb akartam tőle kerülni, csakhogy ezt nem lehetett megvalósítani. Sarokba szorított.

- Nos, igen. De mi lenne, ha eltekintenénk a formaságoktól, és szépen, higgadtan megbeszélnénk a továbbiakat? – Ajánlotta fel még mindig a sebemet tisztogatva.

- Nem érdekel William! – Förmedtem rá ellökve kezét az arcomtól. – És milyen továbbiakról hadoválsz? Engem jobban érdekelne, ki vagy te, és miért hazudtál… Caius azt mondta, még csak nem is hallott rólad. Magyarázd meg! – Követeltem már majdnem kiabálva.

- Mindent sorjában! – Csücsörített ajkával, majd ellenkezésemmel kicsit sem törődve ismét hozzáérintette a sebemhez a vizes kendőt. – Először is nem hívsz ide senkit, hogy segítsen engem elintézni, másodszor hagyod, hogy bármit csinálhassak veled, harmadszor meg… El fogok mondani dolgokat…

- Na, nem! – Üvöltöttem teljesen kiakadva. – Mi az, hogy bármit? Nézd, én nem vagyok hajlandó összefeküdni veled, meg ilyenek…

- Te mondtad, nem én! – Emelte fel megadóan a kezeit. – Viszont ha ennyire ragaszkodsz hozzá… - Vont vállat. – Akkor bármikor nagyon szívesen…

- Fúj! Gusztustalan vagy! – Jelentettem ki idegesen, undorodva. Elvettem a kezéből a kendőt, hogy magam folytathassam.

- Igen, tudom. Sokan mondták már… - Tűnődött el, miközben valahogy még közelebb került hozzám.

- És milyen öntelt! – Horkantam fel a szememet forgatva.

- Igen, ezt is… - Válaszára mindkettőnk meglepődésére pofon vágtam. William arcához emelte kezét, ahol már elkezdett bepirosodni az ütés helye. – Szerintem ezt megérdemeltem…

- Na, jó! Már rohadtul elegem van belőled, úgyhogy azonnal tűnj innen, vagy hívom a rendőrséget! – Próbáltam zsarolni.

- Bocs, édes, de nem fognak hinni neked… - Ingatta a fejét jobbra-balra. - Ha körbenézel, semmi nem utal arra, hogy itt nemrég még majdnem megöltük egymást… - Megfordultam, hogy körbepillantsak a lakáson. Valóban minden a legnagyobb rendben volt. Ráadásul még a konyhában lévő mosatlanok, amik reggel még ott voltak, már nem.

- Te csináltad? – Fordultam vissza felé a konyhában lévő rendre utalva, mire ő csak bólintott. – Hát, köszönöm… - Húztam el a számat. – Viszont ez nem változtat azon a tényen, hogy most elhúzol innen!

- Miért vagy ilyen ellenséges? – Nézett rám meglepődést színlelve.

- Ezt komolyan kérdezted? – Nevettem fel keserűen, mert nem voltam hajlandó elhinni, hogy valaki tényleg lehet ennyire idegesítő. Ugyan William-nek sikerült már pusztán a jelenlétével kikészítenie… Fogalmam sincs, hogyan volt erre képes, azonban meg kell hagyni, igencsak tehetséges volt benne.

Nem tudom, pontosan hogyan, de most beugrott egy lány, akire még nagyon, de nagyon régről emlékeztem. Ő majdnem ugyanilyen helyzetben volt egy sráccal, mint most én William-mel, viszont ők nem sokkal később összejöttek. Csakhogy ez most más volt… El sem tudtam képzelni, hogy William-et és magamat… Ez egyszerűen lehetetlennek tűnt számomra. Nem feltétlenül azért, mert nem illenénk össze, hanem mert… Mert… Te jó ég! Nem tudtam értelmes érvet felhozni ellene. Vajon miért? Hiszen nekem ő egyáltalán nem jött be. Vagy mégis?

Mielőtt még normálisan átgondolhattam volna a dolgot, William egyszerűen közelebb hajolt. Ujjai a hajamba túrtak, majd ajkai gyengéden az enyémhez simultak…