XI. fejezet

ÉÉÉÉS ezennel átléptük az első tízest :) ami tudom, hogy egy kissé soká tartott, sajnálom, minden esetre most itt vagyok az új fejezettel. Részemről új kedvencet avatok :D De nem igazán mondhatok többet, szóval inkább irány olvasni!

Még annyit, hogy kicsit módosítunk a Garázstitkok működésén, mert félő, hogy kifogyunk a kérdésekből előbb utóbb :) Szóval innentől fejezetenként fogunk válaszolni egy-egyre, de cserébe ha nagyon indítványoztok, szépen lassan megoszthatunk veletek szereplőképeket, kezdve ugye Dorine-nel. A kérdésem pedig ezúttal: Kiére lennétek a legkíváncsibbak?

jó olvasást! :)

Cecile

Hajsza

*Angelina*

Elszakítom a tekintetem, lehunyom a szemem, pár pillanatig mozdulatlanul ülök, mélyeket lélegzem, gondolkodok. Hát legyen. A táskámba túrok, gyorsan előhalászom a pénztárcám, az asztalon hagyok egy adag pénzt a teáért, majd összeszedem a holmimat, a hátamra kapom a hátizsákom, felállok, az a bizonyos asztal felé venném az irányt, de már senkit sem találok ott. A székek gondosan visszatolva a helyükre, tiszta tányérok, friss szalvéták. Pislogok párat. Képzelődtem? Nem, nem lehet.

Az ajtó feletti csengő halkan csenget, arra kapom a fejem. Már csak egy fekete, lobogó hajzuhatagot látok. Ő lesz az! Az a lány! Kapkodva otthagyok csapot-papot, rohanva utánuk vetem magam. Az ajtóban beleütközök egy srácba, de még csak bocsánatot sem kérek tőle. Utánam kiált, a nevemen szólít, nem mintha eljutna a hangja a tudatomig. Akár egy őrült, eszemet vesztve töröm át magam az embereken, nem zavartatom magam, mikor valaki felbotlik miattam, sem mikor rálépek egy nő lábára. Akár az életem is múlhatna ezen. A sors játéka. Igen, játszadozik velünk. Ha azért imádkozol, hogy ne késs el valahonnan, forgalmi dugót, orrod előtt pirosra váltó rendőrlámpákat, tipikusan késő tömegközlekedést, csoportos karambolt és egyebeket kerít az utadba, meglehetősen kreatív módon variálva mindezt és társait. Ha valamit túlságosan akarsz, görcsösen rohansz utána, hogy elkaphasd, nem lesz tiéd. Nem valószínű. A sors játéka ez.

Jómagam is fennakadok a szitán. A szememet le sem vettem azóta arról a fekete hajzuhatagról, amit még az Ernie’s ajtajában ragadtam célpontul. Vakon török át az embereken, csak azt szem előtt tartva, hogy el ne veszítsem. Aztán egy középkoros férfi elém kapja a kezét.

- Hó! Vigyázz, még a végén elgázolnak! – Mintha álomból ébrednék. Pislogok, az úrra emelem a tekintetem, mormogok egy köszönetet, indulnék tovább, mire felfogom, hogy miről is van szó. A lámpa piros, a zebrán életveszéllyel fenyegető autók hajtanak át csíkot hagyva maguk után nem eléggé gyorsan fókuszáló szemlencsémnek. Hátrébb lépek egy fél lépéssel, bizonytalanul toporgok. Mint a versenyló, amit visszatartanak a rajtban, pedig azt látja, hogy társai már kint szelik a köröket. A túloldalt fürkészem. Hol vannak? Hová tűntek? Nem veszíthetem el őket!

Álltamban szédülök meg, ahogy a határozott szempár szinte magába szippant. Ő az, a fekete hajú lány. Látom, lát, észrevett. Caius is ott áll mellette, épp magyaráz valamiről. Majd, mikor feltűnik neki, hogy a lány nem figyel, követi a lány tekintetét, felém pillant. Felismert? Épp intenék, hogy várjanak, mikor egy nagy, emeletes busz húz el előttem. Megcsap a levegőtömeg, amit megmozgat a hatalmas acéltest. A felkavart por a szemembe megy, pislogni kezdek. Mire a busz elhajt, már nem takarja el a kilátást, és a szememből is kidörzsöltem a bántó objektumot, ők már nincsenek ott. Újra és újra végigjártatom a szemem az embereken, eredménytelenül. A lámpa zöldre vált, elsőként helyezem az úttestre a lábam, úgy lövök ki, mint puskagolyó.

Nem számít. Eltűntek, mintha a föld maga nyelte volna el őket. Kétségbeesetten áttöröm magam a tömegen, végigszaladok a járdán a következő kereszteződésig, majd vissza ugyanígy a másikig. Fulladozok és köhögök. Sosem voltam jó futó, bár az az igazság, hogy jó ideje nem áldoztam a sportnak. Valahogy más dolgok kötöttek le… De most nem arról van szó, hogy milyen gyorsan futok, mert egyszerűen fizikai képtelenség, ami itt történt. Eltűntek, elpárologtak egyik percről a másikra. Ilyen nem létezik.

Aztán megszólal a fejemben egy kis hang, cinikusan kigúnyolva engem: Ilyen nem létezik. Sok minden történt mostanában, amire ugyanezt elmondhatnád, nem gondolod?

***

Feladtam a keresést. Csalódottan térek be az utcánkba. Az eső közben eleredt, mintha engem siratnának odafönt, sűrűn, nagy cseppekben zuhog, esernyő híján azonnal eláztam. A szél megtépázta az út menti hársfákat, a járdán törött faágak és átázott, tapadós falevelek hevernek mindenfelé. A meleg, és legfőképp száraz szoba gondolatára megszaporázom a lépteim, majd az utca végén befordulok a háromemeletes társasház felé. Hat család lakik itt, minden emeleten kettő. Nagyapa lakása a legfölsőn van, ami csak azért hátrány, mert nagyapa egyre nehezebben lépcsőzik, lift pedig egy háromemeletes házban nincs.

Végigsietek az épület fala mellett a lépcsőház felé, nem törődök vele, hogy a hátam egyre erősebben bizsereg, mintha hangyák mászkálnának a tetoválásom ezüstös vonalai alatt. Közben megfogom a fal mellé állított piros biciklit. A szomszéd kislányé, biztosan nem bánja, ha betolom az eresz alá, bár mondjuk már mindegy neki, réges-rég elázott. Csak az a baj, hogy az említett helyet elfoglalták már. Egy kócos, fekete hajú srác támasztja a falat, valami dobozt szorít a hóna alatt, kezében cigaretta füstölög. A lába alatt elszórt öt-hat csikkből arra következtetek, hogy már itt állhat egy ideje, a nedves, tincsekben összetapadt hajáról pedig arra, hogy őt is az eső kergette menedék alá. Minden esetre így a biciklit kénytelen leszek a lépcsőházba betolni. A nélkül, hogy a szemébe néznék, kikerülöm, majd az ajtóhoz lépek. A kis piros járgányt a csípőmnek döntöm, míg az ajtó kulcsa után kutatok. Nincs pénzünk rá, hogy beszereltessünk egy számkódos rendszert, viszont nem vehetjük figyelmen kívül a környék jó hírét, tehát a hagyományos módszernél maradtunk. A szomszéd kislány majd megtanulja ezt, ha egyszer nem én fogom betolni neki a biciklijét a lépcsőházba, hanem valaki véletlenül hazaviszi.

- Azt hiszem, téged kereslek- szólal meg a fiú mellettem mély hangon. A szemem sarkából látom, ahogy a közben egy lezser mozdulattal elpöccinti a csikket, ami ott landol a földön a többi között.

- Nem emlékszem, hogy találkozunk volna már…- mondom, miközben megpróbálom kinyitni az ajtót, hátha szerencsém van, és nyitva felejtette valaki, a kulcsomat ugyanis nem találom. Ő ellöki magát a faltól, a dobozt, amit eddig a hóna alatt tartott, most két kezébe fogja.

- Küldeményt hoztam Angelina Honneur számára.

- Honőr- javítom ki. – Így ejtik. Ki küldte?

- Szóval mégiscsak téged kereslek? – kérdi egy kis gunyoros éllel a hangjában. Egyáltalán nem azzal a fajta bántó cinizmussal, inkább kedves viccelődésnek mondanám, csupán nekem nincs valami sok kedvem viccelődni. Tekintve, hogy Caiusék eltűntek a francba én pedig kissé átázva állok most itt kint az esőben és a fagyos szélben, azt hiszem, ez érthető.

Aprót bólintok válaszul, s csöndben várom a feleletet. – Fenyőfa utca 24, bizonyos Do…

- Köszönöm- vágom félbe, hiszen nem kell befejeznie ahhoz, hogy tudjam, ki a feladó. – Alá kell írnom valahol?

- Nem.

Nyúlok érte, hogy minél hamarabb véget vethessek ennek a kissé kényelmetlen jelenetnek, de a srác elhúzza a dobozt a kezem elől. – Azt az utasítást kaptam, hogy várjam meg, míg a szemem előtt kibontja- közben felnyitja a fedelét- és megkóstolja.

Felém nyújtja. Bonbonok. Apró, ízléses, kívánatos, szinte összefut a nyál a számban. Kíváncsian harapok bele az egyikbe.

- És az üzenet mellé, hogy boldogsághormont tartalmaz, tehát ki kell bírd vele holnapig, meg hogy rejtsed el a nagyapád elől, mert rá fog járni, és hogy kínálj meg engem is.- Azzal kivesz ő is egyet, s jóízűen nyeli le.

- Ezt ugyan ki üzente?

- A feladó.

- Hogy kínáljam meg vele a postást?

- Ööö… nem… azt pont nem mondta, de végül is, ha belegondolsz, a postás sokat fáradozott, hogy kézbesítse a címzettnek a csomagot, szóval megérdemli, azt hiszem.

A cigarettacsikkekre sandítok, nem bírom visszatartani a nevetést. – Igen, határozottan sok fáradozást igényelhetett.

- Szóval, ha már itt vagyok… és te még nem szaladtál el előlem… Mi az apropója, hogy csokit kapsz a mi drága Dorine-ünktől?

- Azért vagyok itt, mert nem tudom kinyitni az ajtót. Nem találom a kulcsomat- térek ki a kérdés elől.

- Ó, ha csak ennyi volna…- Közelebb jön, én pedig hátrálnék, ha nem tartana vissza a bicikli. Ő mit sem törődik velem, kezét a kilincsre helyezi és mindenféle erőlködés nélkül kinyitja az ajtót nekem.

A szemöldököm ráncolom. – Az előbb még zárva volt.

- Most pedig nyitva. Biztos varázslat…- huhog, közben visszalép a tisztes távolságba, nyilván észrevette kislányos zavarom.

- Az az igazság, hogy nem az ajtó tartott vissza. Ha megkaphattam volna már a dobozom, azokkal a finom bonbonokkal, már tutira elhúztam volna a csíkot.

A srác a csokikra sandít. – Ha odaadtam volna, mi lett volna a biztosítékom, hogy nem mész el? És hogy megkínálsz még? – kérdi, miközben mutatóujjával az ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb darabok fölött köröz, mint egy sas, majd lecsap egy fehércsoki bevonatú gyönyörűségre, és mutatóujját felmutatva hosszan hümmög azt jelezvén, hogy pont olyan finom volt, mint amilyennek kinézett.

- Én is kérek!- Nyújtom a kezem a doboz felé, de ő elhúzza előlem.

- A-aa! Csukd be szemed, nyisd ki szád!

Sóhajtok, de engedelmeskedek. Hát legyen. Ahogy elnéztem az iménti jelenetet, neki úgy is több érzéke van ehhez, mint nekem, ugyanis amit én választottam, kávés volt, és én utálom a kávét. Szóval kitartóan várok, tátott szájjal, hátha érkezik valami finomság az ízlelőbimbóimnak. De nem. Kisvártatva kinyitom a szemem. A srác nevetve áll előttem, és megállás nélkül tömi magába az édességet.

- Héj!- üvöltök rá. - Az az én boldogsághormonom! – Már épp nekiugranék, de a telefonom halk pityegése félbeszakít. Kihúzom a zsebemből, a kijelzőre pillantok. Az olvasatlan SMS-t jelző levelet mintázó ikon kitartóan villog, hogy felhívja a figyelmemet. Kíváncsian nyitom meg, és azonnal olvasni kezdem. Kis híján elájulok itt álltamban, elfelejtek levegőt venni. A betűk beleégnek a tudatomba, ha behunyom a szemem, akkor is csak ezeket látom. Tönkretettem. Igaza van, elszúrtam. A kezem sikamlóssá válik, a telefon kicsúszik az ujjaim közül, s hangosan esik le. Ismét az esőben találom magam.

- Minden rendben?- kérdi kissé aggódva a srác, akivel az imént még jól éreztem magam, félénken közelebb lép.

- Aha, azt hiszem…- válaszolok kásás hangon, miközben leguggolok a mobilomért. – Most már mennem kell. Köszi a csokit, edd meg a többit. Most mennem kell, gondolkodnom kell.

Azzal betolom magam előtt a biciklit, majd én is belépek az ajtón. Visszapillantok James szavaira, azokra a szavakra, amik most könnyet fakasztanak belőlem.

„Eddig vártam rád. Nem sajnálod. Egy szemernyit sem.”