IX. fejezet

Sziasztok! Azta, bocsánat a késledelmeimért! Azért remélem, nem vesztettétek el teljes mértékben a belém vetett hitet, és rátapadok a betűimre :)

Szeretnék kérdezni valamit ezúttal is. Mégpedig, hogy szoktátok-e olvasgatni a Garázstitkokat? :) Van értelme oda írogatnunk, vagy hagyhatnánk az egészet a feledésnek...?

És szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy mivel ez és következő fejezet döntő fontosságú a történet szempontjából (húha, de komolyan hangzik), így ezt ünnepelve megosztjuk veletek az első szereplői képet. Méghozzá Dorine-ét. Persze, nem rögtön Kirstinét vagy Angelináét tesszük közszemlére, az túl sportszerű volna :P Ááá, nem vagyunk ennyire jófejek... :P

Most viszont búcsúzom, sziasztok :) Jó olvasást, várom a kommenteket, hármat minimum, légy szíves :) Szép estét, szép napot!

Cecile

Ernie's Coffee

*Angelina*

James elkapja a kezem, magához ránt, megcsókol. Az ajkaimról lassan áttér a nyakamra aztán a fülemmel játszik.

- Most már mehetsz…- duruzsolja mázas hangon. Rámosolygok, majd nekifutásból ugrok egyet és felszállok, a fák fölé, a házak fölé. Visszapillantva látom, ahogy egyedül áll az üres buszmegállóban. A busz megérkezik, ő felszáll és elmegy. Én csapok párat a szárnyammal, hogy rákapcsoljak a tempóra. Egyre csak gyorsabban és gyorsabban repülök a lemenő nap arany és piros színeibe öltözött felhőkarcolókat kerülgetve. Aztán elvétek egy mozdulatot és nekicsapódok az egyik épület üveg felületének. Felpasszírozódom, érzem és hallom, ahogy a csontjaim eltörnek, a belső szerveim elmozdulnak a helyükről. Ilyen lehet, mikor egy bogár a szélvédőn találja magát? Aztán leválok az ablakról és zuhanni kezdek le, az utca felé. Túl gyenge vagyok, hogy tegyek ellene. Gyenge vagyok, hogy megmozdítsam egy porcikámat is. Hogy csapjak a szárnyammal és ismét magabiztosan repüljek, mint az imént. Zuhanok, mint egy rongybaba. Ismerős érzés. Bágyadtan pislogok, néha megpillantom önmagam tükörképét az ablakban. A bőrömön lilás foltok és vérző sebek, ezüstösen csillogó fehér szárnyaim most szürkének tűnnek, mint a ruha, amit már túl sokat mostak. Tépettek és foltosak. Kihulló tollaimmal csíkot hagyok magam után a levegőben, akár egy csiga.

Farkasszemet nézek a rohamosan közeledő járdával. Valahonnan tudom, hogy egyedül vagyok a városban. Senki sem fog segíteni, esélyem sem lesz a túlélésre.
Becsapódom az aszfaltba, a fájdalom kikúszik a testemből. Ez jó jel? Nem tudom. Pislogok, de egyre megnyúlnak a csukott szemmel töltött időszakok és egyre rövidülnek a nyitottak. A gondolataim a szívverésemmel párhuzamosan lassulnak. Meg fogok halni- röppen át az agyamon talán csak egy fél pillanattal az előtt, hogy tényleg megtörténik.

Mikor kinyitom a szemem, már a szobámban vagyok, az ágyamban. Szórakozottan ébredek. Homályosan mintha érezném még az aszfaltot az arcom alatt. A kis kavicsot, ami fájón nyomódott bele az arcomba. Valahogy nem érint meg a saját halálom. Feleannyira sem kavar fel, mint az előző eset. A telefonomra pillantok, még fél óra van az ébresztőig. Ez határozottan jobb arány a tegnapinál, amikor is két és fél órával idő előtt tértem magamhoz. Kipislogom a szememből az álom foszlányos maradványait, felkelek, elcsoszogok a szekrényig.

- Basszus…- motyogom, mikor szemben találom magam a naptárammal. Nem véletlenül lóg itt, az a rendeltetése, hogy minden nap észrevegyem. Számolnom kell a napokat. Odafigyelés nélkül felmarkolok az asztalomról valami íróeszközt és trehányan kiikszelem a mát és a tegnapot, ami valahogy kimaradt tegnap reggel. Fintorogva bámulok a papírra. Holnap csütörtök, ami annyit tesz, hogy el kell mennem Dorine-hez. Egyébként a napok számolása is a terápiát képezi. Hogy mely részét, vagy mi célból, azt nem tudom.
Kiválasztok a szekrényemből egy szerelést, és elindulok a mosdóba zuhanyozni. Túlságosan szórakozott vagyok, valahol egészen máshol jár az eszem. James megcsókolt… Tudom, hogy csak álom volt, de azért éppen elég valóságos ahhoz, hogy felkavarja amúgy sem sziklaszilárd idegállapotom. Útközben megbotlok a küszöbben. A kezemet magam elé kapom, szorosan lehunyom a szemem, felkészülök a földet érésre. Érzem, ahogy zuhanok, és érzem, ahogy… ütközök? Valahogy mégis egészen más, mint számítottam. Ismerős az érzés, olya, mint álmomban volt. Lassan kinyitom a szemem. Tíz centire találom magam a talajtól. Azt hiszem, ettől talán jobban megijedek, mint magától az eséstől. Zihálni kezdek, ahogy újra és újra rádöbbenek a tényre. Lebegek? Valóban? Megpróbálok gondolkodni, megmagyarázni magamnak, de az ijedtségem egyre csak nő. Sikertelen próbálkozás, erre nincs semmi logikus felelet. És most? Mi lesz? Egyszer csak leesek? Nem merek egy apró mozdulatot sem tenni. Minden izmom mozdulatlanságig merevedett. Visszafojtom a lélegzetvételeimet is függetlenül attól, hogy ijedtségemben legszívesebben levegőt kapkodva bőgnék. Görcsösen szorongatom a ruhákat, pislogok párat, mint mikor rémálomból akar felébredni az ember. Nem, ez már nem álom. Ez már a valóság.

Lassan beszívom a levegőt, majd kieresztem. Megmozgatom az ujjaimat, lerakom először az egyik kezem a parkettára, majd a másikat, aztán leengedem a lábaimat is. Várok. Érzem, ahogy lassan visszatér a súlyom. Ismét én tartom önmagamat, és ettől egy kicsit megnyugszom.
Körbe nézek a szobában. Mi volt ez? Én vagyok az egyetlen szemtanú, én viszont nem értek semmit. A kezemben lévő ruhakötegre bámulok, mint egy földön kívülire. De ez csak egy egyszerű, mindennapi nadrág, egy póló és némi fehérnemű, a földön kívüli itt én vagyok.

Sarkon fordulok, visszaviharzok a szobámba, felkapom a telefonom. Ő erősködött, hogy gyors hívón legyen. Soha nem gondoltam volna, hogy szükség is lesz rá.
Álmos hang szól bele a telefonba, én pedig egy pillanatra megkérdőjelezem épelméjűségemet. Aztán eszembe jut, hogy igazából pont ez a dolga. Higgadtságot erőltetek magamra, és sikerül viszonylag higgadtnak mutatkoznom.

- Szia, Dorine. Izé… Azt akartam kérdezni, hogy hát… Szóval nem lehetne azt a holnapi beszélgetést inkább mára rakni?

A vonal másik felén csend. Hát igen. Tényleg nem kellett volna. Már pont azon vagyok, hogy bocsánatot kérek, közlöm, hogy átgondoltam a dolgot és nincs semmi sürgős és kibírom én holnapig, hogy nem látom a delfinjeit és csak ne aggódjon. De ekkor válaszol, és elúszott az esélyem a delet-re.

- Sajnos ma már nem jó… De kitalálok valamit. Ne aggódj, erős vagy te, csak még nem tudsz róla. Ami azt illeti…

- Nincs szükségem pszichozagyvára- vágom félbe Dorine-t mielőtt belekezdene a monológjába. – Bocsi, hogy zavartalak.
Kinyomom a telefont, az ágyamra roskadok, magam elé meredve bambulok. Sajnálom. Kevés vagyok ehhez. Egyedül vagyok. Nagyon egyedül.

***

Becsapom a szekrényem ajtaját, a vállamra rántom a táskám, és próbálok betörni a folyosón lévő embertömegbe. Rosszul ítéltem meg a dolgot, mert első próbálkozáskor azonnal beleütközöm valakibe.

- Ne haragudj- mormogom az orrom alatt. De a srác úgy siet, hogy válaszra sem méltat. Hamar eltűnik a szemem elől a többi diák között a forgatagban.

***

Feltolom magam és kimászok a medencéből. Csorog rólam a víz. A közeli nyugágyra trehányan odavetett törülközőmért nyúlok. Megtörlöm az arcom, majd szőke hajammal folytatom. Közben elindulok az öltözők irányába. Egész délelőtt figyelmetlen voltam. Próbáltam elterelni a gondolataimat a reggel megmagyarázhatatlan történéseiről… ami nem jött össze.
Hát visszatértem egy régi szokásomhoz. Anya tanított rá, hogy ha feszült vagyok, a sportban levezethetem a mindennapok nehézségeit. Ugyan a levitálás nem tartozik a mindennapok kategóriába, de jobb ötletem nem volt.
Bemegyek az öltözőbe. Megtorpanok a tükör előtt, karikás szemeimbe nézek. Azt mondják, a szem a lélek tükre. Talán a lelkemet keresem. Ki vagyok én? Nincs válaszom. Viszont csak egy apró módosításra van szükség az igeidőben és egyértelműen válaszolni tudok. Ki voltam? A világ közepe. Legalábbis nyilván ez lett volna a válaszom, ha cirka egy évvel ezelőtt kérdik meg tőlem. A kérdező azt gondolta volna, hogy viccelek és csupán napokkal később döbbent volna rá, hogy komolyan gondoltam.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve megfordulok és a vállam fölött visszakémlelve meredek az angyalszárnyaimra, amelyek teljesen kinyújtózva feszülnek egyik vállamtól a másikig. Összeszaladnak a szemöldökeim. Biztosan emlékszem, hogy legutóbb még nem voltak ennyire szétnyílva.
- Az egyik öreg tata elvesztette a szekrénykulcsát. Nem botlottál bele?- csoszog be Audrey. Ő itt az „úszómester”, aki úszni sem tud. Nagydarab lusta semmirekellő. Igyekszem barátságos maradni vele, nagyon gonosz tud lenni, ha egyszer begorombul.

- Nem láttam… Te, figyelj… a tetoválások nem mozognak, ugye?

Horkantva felnevet. - Brutálisan ostoba lehetsz, ha ilyet kérdezel, barátnőm.

- De látod, ez a hátamon, hát nem is tudom…

Audrey lehajol, benyúl egy pad alá, mormog az orra alatt, látom a kezében a kulcsot, majd ide jön mellém és szemöldök ráncolva mered a hátamra.

- Hát én nem tudom, hogy mi köze a tetkóknak az undorító gennyhólyagokhoz, de neked aztán tényleg bazi nagy pattanás van a hátadon, ejha. Akarod, hogy kinyomjam? Profi vagyok az ilyesmikben.

- Mi? Te nem látod?

- Dehogynem! Kiszúrja a szemem! Nagyon vörös, tisztára be lehet gyulladva.

- De…

- Na, várj csak, kipattintom én a helyéről egy fél minutum alatt!

Védekezően hátrébb húzódok. – Ne, köszi, majd megoldom…
Audrey vállat von, elbattyog a maga lezser tempójában, egyedül hagy. Sokáig maradok még ott szoborrá dermedve, gondolatok nélkül. Már nem merek gondolkozni. Ha megengedném magamnak ezt a luxust, még olyasmi jutna az eszembe, aminek nem szabadna. Felejteni... nem szeretnék. Akkor válassz valami olyasmit, ami emlékezteti fog rá...

***

Kivételesen a sapkámat is felhúzom. Talán nem sikerült rendesen megszárítanom a hajam, és megfáznék, az pedig nem lenne jó. Ha még itt lenne, anya… biztosan megszidna. Különben is fázom. Nagyon sötét az ég alja, talán ismét havazni fog… A zsebembe süllyesztem a kezem, a kesztyűmet keresem, de helyette egy ismeretlen eredetű, összehajtogatott papírdarabra akadok. Kíváncsian húzom ki, megforgatom. halványkék papír csíkok, kockák nélkül. Ezt nem csak úgy hanyagul tépték ki valamelyik füzet hátuljából.
- Hát te meg hogy kerülsz ide? – kérdem a kis jószágtól szórakozottan. Minden zaklatottságom elszáll. Mint a kisgyerek, aki ajándékok kap, és máris elfelejti, hogy az imént még bőgött, mert az előző játékát eltörte. Megállok a járdán, minden figyelmem a cetlinek szentelem. Óvatosan hajtogatom szét. Apró kacaj tör fel belőlem, páran megfordulnak utánam. Aztán elgondolkozom. Mit is jelent ez? Mi fog történni, ha odamegyek? Mibe egyezem én ezzel bele? A szívem mintha hevesebben kezdene dobogni. Előhalászom a telefonom, gyorsan megnézem, mennyi az idő. Még odaérhetek. Még van esélyem.
Visszapillantok a papírra. Csücsörítek. Menjek? Nem érdemlem meg. Lépek egy nagyot előre, de ismét megtorpanok. Nem érdemlem meg. A papírra pillantok. A kék alapra rajzol apró, kecses, színesre színezett, habos muffinra.
- Ó, dehogy nem! Még mennyire, de megérdemlem!- hördülök fel félhangosan.Nem törődök a furcsálló pillantásokkal, megszaporázom a lépteim, szinte már futok. A kis papírt egyszerűen csak begyűröm vissza a zsebembe, ahol találtam. A kis papírt a muffinnal és alatta a szinte olvashatatlan, elferdített macskakaparással:

Ernie’s, ma fél négykor?

Igen. Ernie’s, ma fél négykor. Igenis. Máris. Sietek, repülök.

***

Hamar ideértem. Végigjártatom a tekintetem a bent ülőkön. Párok, barátnők, előttük egy kávéval, valami cukrászkölteménnyel, csevegnek, viccelődnek, kacagnak. Ez az Ernie’s Coffee. A vasútállomás közelében található cukrászda és kávézó. Szerény véleményem, vagyis véleményünk szerint a legjobb a városban. És az árak sem járnak a felhők fölött.
Háromszor körbenézek, mire beletörődöm, hogy olyannyira siettem, hogy még hamarabb ideértem, mint ő. Keresek egy üres helyet az ablak közelében, de nem közvetlenül az ablaknál, hogy hamarabb észrevegyem, mint ő vesz észre engem. A kabátomat a székem támlájára rakom, rendelek magamnak egy csésze meleg teát, hátradőlök, a levegővel a szuszt is kiengedem magamból. Vajon mikor fog megérkezni? Bármikor itt lehet. Az ablakra tapasztom a tekintetem. Minden magas, kócos, barna hajú srácnál visszafojtom a lélegzetvételt, hátha ő az. De nem. Egyikük sem James. Hátradőlök, a teámat szürcsölöm. A pult feletti díszes hátlapú órára nézek. Három óra huszonkilenc perc. Nem késik, csak én vagyok túl korai. Vagy meggondolta magát. Igaza van. Nekem sem kéne itt lennem.
Izgatott vagyok, még ha nem is szeretném belátni. A hátamon a tetoválás bizsereg, a szívem alig hagy szünetet két dobbanás között. Körbenézek a teremben. A tekintetem megakad egy asztalnál. A lány és a fiú bizonyára randiznak. A lány magyaráz ezerrel. Nagyon belemerült valamibe. A fiú közben látványosan megbámulja az asztaluk mellett elhaladó pincérnő hátát. Szinte már utána veti magát, hogy beleharapjon. Elgondolkozva figyelem őket. A lány biztos nagyon jellegtelen lehet, ha ennyire képtelen lekötni a fiú figyelmét. De akkor miért ül még mindig ott a fiú? Miért hívta randira? Miért fizet valamiért, ami nem érdekli? Gazdagoknak, elkényeztetetteknek tűnnek. A két pénzes apuka ismeri egymást. A fiú szülei talán megzsarolták valami egyébként lényegtelennel. Nem kapod vissza a kocsid slusszkulcsát, ha… Nem nehéz elképzelni.

Lassan, alig észrevehetően megrázom a fejem rosszallásom jeléül. A tekintetem találkozik egy hosszú, fekete hajú lány tekintetével. Tudjuk egymás titkát. Mindketten kifigyeltük az utóbbi jelenetet. Ívesen felhúzott szemöldöke szótlanul is üzenet számomra. Miért ártod bele magad más dolgába? Elrántom a fejem, kinézek az ablakon, de a két szép szememmel valahogy mindig visszavándorlok ahhoz a lányhoz. A haja fekete, mint az ében, a bőre fehér, mint a hó, az ajkai, akár a sűrűn folyó, vöröslő a vér. Ajkában pirszingek csillognak. Aztán hamarosan rádöbbenek, hogy mi nem stimmel. Vállánál kikandikál a ruhája szegélye alól valami. Ezüstösen csillogó vonalak, amelyek kísértetiesen hasonlítanak az enyémekre. Azokra, amik a hátamon húzódnak, amik egy gyönyörű, megbabonázó angyalszárny kontúrjait alkotják, amik most épp úgy bizseregnek, mint az első napokban. Lerakom a csészémet, hunyorítok. Valóban? Igazán? Ez az, aminek gondolom? Jobban megnézem a párját, de nem láthatok belőle sokat, háttal ül nekem. Széles válla és nagyon sötét barna, majdhogynem fekete haja van. Ennyit sikerül megfigyelnem. Aztán a fiú leejti a kiskanalát, lehajol érte. Ahogy megpillantom a profilját, meghűl bennem a vér. Talán választ kaphatok. Mert bármennyire is ostobaságnak tűnik mindaz, ami az utóbbi időben történt velem, semmihez sem tudom kötni csak a tetoválásomhoz. 

Még pár pillanatig hezitálok, mire elhatározom magam. Valóban? Igazán? Ő az, akinek gondolom? Igen, kétség sem fér hozzá.

Ő az, Caius…