VI. fejezet

Láthatatlan

*Kirstin*
 

„Miért van az, hogy az ember rengetegszer úgy érzi, láthatatlan? Vagy csak én érzem így? Bárki másnak, akit ismerek, nagyon sok barátja van, és remekül érzik magukat együtt. Nekem miért nincsenek? Ráadásul nem értem, miért én vagyok az, akivel senki sem áll szóba? Talán a szüleim és ilyesmi okok miatt?

Ugyanis már majdnem hat éve, hogy egy intézetben élek, mert a szüleim rossz társaságba keveredtek… Az anyám épp elvonón van, az apám pedig nagy valószínűséggel élete végéig börtönben fog ülni. Úgyhogy engem elvittek egy intézetbe, ahol leginkább problémás gyerekek vannak, a nevelők pedig majdhogynem az ördöggel érnek fel.

Egyszer volt ott egy lány, akivel lehet, összebarátkoztunk volna, de az egyik napról a másikra eltűnt. Pár nap múlva az egyik szertárban találtak rá. Már halott volt, a nyaka köré pedig egy kötél volt tekeredve. El sem tudtam képzelni, hogy volt képes ezt megtenni, bár lehetséges, már értem…

Most én is itt álltam az intézet tetejének a szélén. Egyszerre szerettem volna túl lenni az egészen, és egyszerre féltem. Nem attól, hogy meghalok, hanem attól, mi lesz, ha nem. Semmiképpen nem szerettem volna tovább itt maradni ezen a szörnyű helyen.

Hiszen miután megérkeztem ide, nagyjából két hónapra rá én lettem az, akit mindenki piszkálni kezdett. Ez a mai napig nem változott. Az iskolában ugyanez volt a helyzet. Gyakorlatilag soha nem volt egy nyugodt napom, vagy csak egy órám.

Az egyik szünetben – fogalmam sincs, hogyan, mi okból – csak annyit vettem észre, hatalmas embertömeg van körülöttem, majd fölöttem. Ráadásul nem tettem semmit ez ellen. Bármi is történt, hagytam. Az egyik tanár sikoltozva futott felénk két másikkal, miközben a gyerektömeg elkezdett egy kört formázni körülöttünk. Valaki felemelt a földről, majd elvitt valahova. Ezután a következő, amire emlékeztem, hogy egy kórteremben vagyok. Állítólag nagyon megvertek, de én egy csepp fájdalmat sem éreztem. Pár hét múlva ugyanez megismétlődött. Akkor telt be a pohár.

Úgyhogy arra készültem, leugrom hat emelet magasból. Úgy éreztem, csak ez az egy megoldás maradt; nincs más választásom. Lehunytam a szemem, vettem egy mély lélegzetet, és már majdnem előreléptem, amikor valaki odalent felkiáltott.

- Kirstin! Gyere le! – Üvöltötte az egyik nevelő, noha látszott rajta, egyáltalán nem érdekli, mit teszek ezután. Még egyszer kiáltott, majd elment. Hát, igen… Valóban láthatatlan voltam mindenki számára.

- Szóval ugrasz? – Tette fel valaki a kérdést, én pedig ijedten fordultam hátra. Azonban nem állt ott senki. Biztosan csak képzelődtem, így ismét a tető széle felé mentem. – Nem ez az egyetlen megoldás… - Megint körbepillantottam, de senki nem volt idefent rajtam kívül. Remek! Már hallucináltam is! – Ne tedd!

***

Le kellett volna ugranom? Nagy valószínűséggel igen. Talán az lett volna a legjobb megoldás, hisz az égadta világon senkinek nem hiányoztam volna, ráadásul akkor most nem kéne azon agyalnom, meggondolom-e magam azzal kapcsolatban, amire készülök.

Két napja múltam tizenhárom,és egy tetováló szalon előtt álltam, bár meg mertem volna rá esküdni, itt néhány napja még semmi sem volt. Mondjuk, nagy valószínűséggel csak rosszul emlékeztem…

Némi hezitálás után megfogtam a kilincset, és a szakadó esőről beléptem a kellemesen meleg helyiségbe. Idebent minden csendes volt, így nem hittem, van itt valaki. Odaléptem az egyik oldalon álló pulthoz, amin volt pár kép előző tetoválásokról. Azokat kezdtem el nézegetni.

Különböző méretű és formájú mintákat láttam más emberek testrészeim. Az egyik egy felkaron, míg a másik valakinek a hátán díszelgett. Találtam virágot, állatot, meg egyebeket is… Észre sem vettem, amikor valaki mögém lépett.

- Feltételezem, az első… - Szólalt meg valaki mélyebb férfihangon közvetlenül mögöttem. Ijedten pördültem meg, majd nagyon gyorsan összeszedtem magam, nehogy ezt lássa rajtam.

- Igen. – Feleltem magabiztosan a magas, barna hajú srác kék szemeibe nézve. Ha jó volt a sejtésem, csak néhány évvel lehetett idősebb nálam. Fekete ujjatlant viselt, így kilátszott az egyik alkarján lévő, ezüstszínű, sárkányt ábrázoló tetoválás.

- Van elképzelésed? – Kérdezte egy lépést téve hátrafelé, miközben bólintottam. Erre ő intett, kövessem. Szó nélkül szegődtem a nyomába. Mivel lehajtott fejjel követtem, nem vettem észre, hogy megállt előttem, így beleütköztem. Majdnem elterültem a földön, de ő elkapta a karomat, és mosolyogva leültetett az egyik székre. – És el is mondod?

- Láthatatlan… - Adtam a választ habozás nélkül.

- Mi? – Nézett rám értetlenül. A szeme alatti karikákból kiderült, mennyire fáradt lehet.

- Egy felirat... – Magyaráztam én is elmosolyodva. – A csuklómra…

- Á, értem! – Ült le velem szemben. – Egyébként nem vagy ehhez egy kicsit fiatal?

Ez volt az egyik dolog, amitől kissé féltem. Vajon, ha megmondom neki, mennyi vagyok, akkor azt mondja, nem csinálja meg? Ha így lesz, akkor elmegyek máshoz, bár nagy valószínűséggel ezt megbánnám később…

- Tizenhárom fiatalnak számít? – Érdeklődtem felszegve az államat.

- Dehogy! – Rázta meg a fejét. – Csak érdekelt… - Közelebb húzta a székét az enyémhez, majd elindította a gépet. Mielőtt hozzáért volna a kezemhez, még megkérdezte. – Biztosan akarod?

- Abszolút! – Feleltem.

- Akkor láthatatlan… - Nyugtázta. Ezután a tű a csuklómhoz ért. Először kissé fájt, és elrántottam volna a karomat, de a férfi vasmarokkal tartotta a kezem. Érdeklődve figyeltem, ahogy elmerült a munkájában mindenféle előre való megrajzolás nélkül.”