IV. fejezet

William

*Kirstin*

A tengerparton álltam. A szél enyhén fújt, miközben bele-belekapott a hajamba. A nap sugarai majdhogynem égették a bőrömet. Csukott szemmel álltam egyhelyben, a tenger hullámai pedig a lábaimat nyaldosták.

- Azt a! – Hallottam egy döbbent hangot néhány lépéssel a hátam mögött. Egy kis ideje már éreztem a bizsergést a vonalak mentén, ám nem igazán foglalkoztam vele. Most viszont… – Téged kereslek?

Megfordultam, és a nálam egy fejjel magasabb srácra néztem, akinek zöld szemei és barna haja volt. Mindkettőnk arcára döbbenet ült ki.

- Engem? – Tettem fel kérdésemet, majd tetőtől talpig végigmértem az ismeretlent. Ujjatlan volt rajta, így láthattam a karjain lévő ezüst vonalakat.

- Igen. – Bólogatott hevesen. – Te vagy Kirstin?

- Aha… - Mivel továbbra is furcsán néztem rá, ő egyből rájött, nem szívesen beszélgetek vele.

- Ne haragudj! William vagyok. – Nyújtotta felém kezét, amit nekem még csak szándékomban sem állt megrázni. Vállat vont, és folytatta. – Caius küldött. Arra kért, nézzem meg, minden rendben van-e veled…

- Mint látod, igen… - Fordítottam neki hátat, és elindultam vissza a ház felé. Olyan gyorsan mentem, hogy ő alig tudta tartani velem a lépést.

- Várj már! – Ragadta meg a karomat, ám nem igazán számított a reakciómra. Néhány évvel ezelőtt önvédelmet tanultam, és még mindig rengeteg dologra emlékeztem, úgyhogy William pár másodperc alatt a földön kötött ki, én pedig a hátán térdeltem. Ijedten kapkodott levegő után. – Kérlek! Le… Leszállnál… rólam?

Alighogy elengedtem, a hátára fordulva nézett fel rám. Szemében egyszerre láttam az ijedtséget, a csodálkozást és a kíváncsiságot.

- Öhm… - Kifújta a levegőt, és feltápászkodott. – Azt hiszem, nem így kellett volna… - Gondolkozott el. – Kezdhetnénk elölről? – Egy ideig csak farkasszemet néztünk, majd folytatta. – Szóval… William vagyok, és Caius megkért nézzek be, nincs-e valamilyen bajod az újabb tetoválás miatt… És ez a kérés, inkább parancs volt, úgyhogy…

Vállat vont, majd követett egészen az ajtóig. Én bementem a konyhába, ám ő még ott állt néhány percig. Végül dűlőre jutott, és utánam jött.

- Kérdezhetek? – Kíváncsiskodott az asztalra könyökölve velem szemben, míg én egy kis müzlit öntöttem az egyik tálba.

- Előbb én! – Kértem gúnyosan, ami neki láthatóan fel sem tűnt, és mosolyogva bólintott. – Miért nem hagysz békén? Oké, eljöttél, megnéztél… Nem kell rám vigyáznod…

- Ó, hát tudom én azt! – Vágott vissza grimaszolva. – Caius megemlítette, nem vagy egy könnyű eset, és csak nehezen oldódsz fel. - Kurtán bólintottam, mert ez nem pontosan így volt, noha közel járt a valósághoz.

Ezután én nem foglalkoztam vele, és ő se velem. Csendben ültünk egymással szemben. Miután végeztem a reggelivel, elmosogattam, és átmentem a nappaliba tévét nézni. William oda is követett. Próbáltam nem rá koncentrálni, azonban ez nem igazán sikerült. A film felénél megelégeltem vizslató pillantását.

- Tényleg nincs jobb dolgod? – Kíváncsiskodtam idegesen, a fogaimat csikorgatva.

- Éppenséggel nincs… - Tűnődött el, majd a fejét rázva lehuppant mellém. Én egyből távolabb húzódtam tőle. – Esetleg… Nincs kedved beszélgetni valamiről?

- Nincs. – Feleltem hűvösen, karba font kezekkel.

- Oké. – Tekintetét az ég felé emelte, és feltartotta karjait. – Mondjuk, megpróbálhatnál kicsit kedvesebb lenni, és akkor talán meg is tenném, amit kérsz…

- Mi ez? Esküszöm, mintha valamilyen nagyon furcsa pszichológusnál lennék… Vagy valami rendőrségi kihallgatáson… Mondd, mit akarsz tőlem?

- Nézd! – Kezét az enyémre helyezte, én pedig ismét önvédelmi módszereket alkalmaztam. Nem tehetek róla, hiszen már majdhogynem ösztönösen cselekszem ilyenkor.

Ráadásul nem kötelességem elviselni őt, nem igaz? Bármikor itt hagyhatom… William éppen belekezdett a következő mondatba, amikor én egyszerűen felálltam, és távoztam a lakásból. Néhányszor hallottam, ahogy utánam kiált, de nem voltam hajlandó foglalkozni vele. Csak mentem a fejem után.

Egyfolytában kattogott az agyam. William jutott mindig az eszembe, és a faggatózása. De most komolyan! Legutóbb akkor viselkedtem így egy emberrel, amikor megkaptam a legelső tetoválásom Caius-tól. Ezt azzal magyarázta, biztos kicsit megviselt a változás. Azonban most… Mégis mitől lehetet ez? Abban biztos voltam, William az oka, de pontos okokat még mindig nem voltam képes felállítani.

Egyáltalán miért döntöttem úgy, hogy ott hagyom őt? Vagy miért éreztem utólag, hogy nem kellett volna? Mi folyik körülöttem.

Az egyik pillanatban még Caius házánál voltam, a következőben viszont azon kaptam magam, épp egy sorban állok, és jegyet akarok vásárolni egy vonatra, ami reményeim szerint minél előbb hazavisz. Mivel a bizsergés a bőröm alatt egy pillanatra sem szűnt meg, sejtettem, William követ.

Már csak hárman álltak előttem, amikor a srác mellém lépett. Idegesen fordultam felé.

- Mondd csak, tényleg nem szállsz le rólam? – Azonban legnagyobb meglepetésemre nem William állt itt, hanem Caius. Én egyből mentegetőzni próbáltam. – Jaj! Nagyon sajnálom. Azt hittem…

- Nyugi! – Tette egyik kezét a számra mosolyogva. – Gyere! – Arrébb húzott, majd egy padra ültünk le.

- Caius, én tényleg sajnálom… - Folytattam, de ő csendre intett.

Tudtam, most azért van itt, mert érezte, szükségem van rá. Mióta különböző dolgokat tetovált rám, azóta mindig megérezte, ha szükségem volt rá, és általában nagyon hamar ott is termett. Vagy ha épp neki kellett segítség, akkor azt én éreztem meg. Persze ez is ahhoz a mágiához tartozik, melynek mi is részesei vagyunk.

- Mi zaklatott fel ennyire? – Kérdezte kitapintva pulzusom, ami nagyon gyorsan vert.

- William. – Feleltem halkan, pillantását kerültem.

- Ki az a William?