I. fejezet

A sárkányok barlangja

*Angelina*

Mire gondolsz, mikor este a párnára hajtod a fejed? Ha lehunyod a szemed, hallod elhunyt szeretteid szárnycsapkodását az ablakod előtt? Gondolsz rá? Arra, aki elhagyott? Elalvás előtt megpróbálod lelkeddel megérinteni a lelkét az üzenettel, hogy visszavárod? Közben, hallod a rég elsuttogott szavakat a füledben visszhangzani?

Halkan berreg a redőny, ahogy óvatosan leengedem. A szoba elsötétül, lassan visszabotorkálok az ágyhoz, magamra húzom a takarót. 

Mi van, ha kiszabadul a tigris az állatkertben? Mitől jön ki a szódásüvegből a víz? Melyik nyáron fogunk a Holdon nyaralni? Miért nincs egy elefántunk a kertben? Miért nem ehetek ebédre is csokis müzlit? Ha asztronauta leszek, büszke leszel rám? Mi leszel ha nagy leszel? Vidám...

Csönd van. A nagyapa már alszik.

***

Idegesen toporgok a kis ajtó előtt, testsúlyom az egyik lábamról a másikra helyezve. A helység bejárata olyan kicsi, hogy szinte észre sem venni. Az üvegre belülről régi páciensekről készült képek lettek odaragasztva, így nem látok be, csupán egy kis háromszögön keresztül dereng valami pirosas, ahol a ragasztó már megadta magát. Itt nincs villogó neonfelirat, vagy kikandikáló figyelemfelkeltő cégértábla, csak az ajtóra akasztott kis nyitva-zárva tábla hirdeti, hogy mi is vár engem odabent. Mintha nem lenne célja, hogy ebben a kiszolgáltatott, válságos világban minél többeket bevonzzon.

Még egyszer végigfuttatom a szemem a fotókon, elolvasom a tábla szövegét, nem vagyok biztos magamban.

A Sárkányok Barlangja nyitva áll,

Gyere, bélyegezd meg magad!

A sikátor egyetlen utcai lámpájának fénye megrezeg, arra kapom a tekintetem. Halovány fénye alatt hópelyhek szállingóznak. Jeges fuvallat süvítve söpör végig az utcán, a hópelyhek bukfenceznek egyet, engem pedig valósággal az ajtó felé taszít. A kezem a kilincs felé lendül, úgy esek be a kis helyiségbe. Az ajtó hangosan becsapódik mögöttem,  nincs visszaút. Visszafojtott lélegzettel pásztázom körbe a falakat, amelyek mentén piros fényű neoncső húzódik. Ez az egyetlen fényforrás, szinte teljesen sötét van idebent. A levegő párás, úgy telepszik rá az ember tüdejére a karamella és a frissen tekert bagó dohányának bódító illatával. Kissé megszédülök, fejemről lehúzom a kötött sapkám, ami a máris ráolvadt hópelyhektől nedves.

Az egyik sarokból egy árny lép elő annyira váratlanul, hogy a torkomat apró, halk sikoly hagyja el. Gondolatban megszidom magam, ezek után biztosan nem fog komolyan venni. Az ismeretlen mély, dörmögő férfihangon szólal meg.

- Már itt volt az ideje, hogy megérkezz. El fogok késni. - Lehunyt szemmel, megilletődve toporgok. Nem értem, hogy miről beszél, hiszen semmiféle előzetes időpont megbeszélés nem volt, mégis kellemetlenül érzem magam. Soha nem bírtam a szidalmat. Ha valaki csak egy hajszálnyival is feljebb emeli a hangját, megrezzenek, és vagy azonnal mentegetőzni kezdek, vagy összeszorult torokkal, egy szó kinyögésére sem vagyok képes.

Az alak megmozdul, hallom a ruhája suhogását, majd valahol egy gyufa lobban lángra. Nézem, ahogy meggyújt egy gyertyát, majd még négyet, és a terem elkezd kibontakozni előttem.

- Külön kérvényezzem, hogy beljebb gyere? Soha nem fogunk végezni... - Összerezzenek, és engedelmesen emelem a lábam, amikor még ezeknél is mérgesebben rám ripakodik. - Nehogy behozd azt a lucskot! Töröld meg a lábad!

- Bocsánat- lehelem alig hallhatóan. Megteszem, amit kért, majd két bizonytalan lépéssel beljebb megyek. Várom a logikus kérdéseket... - Nem vagy te még fiatal ehhez? Édesanyád beleegyezett? Biztos vagy benne? Egy életre ott marad, jól átgondoltad?- ... de egyet sem kapok meg. Jó is, mert egyikre sem tudnék válaszolni. Aztán a férfi felém fordul. A gyertyák féloldalasan világítják meg az arcát, és rá kell döbbennem, hogy ezeket a kérdéseket akár én is feltehetném neki. Pár pillanatig csak állunk egymás előtt. Várom, hogy mondjon valamit, miközben teljesen tisztában vagyok, hogy ő is ugyanerre vár. Csak ha nem tudom a kérdést, nem tudok válaszolni.

- Tehát...? Miért jöttél?

Nyelek egyet, felnézek a szemébe. - Nem tudom-, vallom be csendesen.

- Már egészen elfelejtettem, milyen ez...- suttogja, a hangja ellágyult, már közel sem viselkedik olyan türelmetlenül, mint az imént. - Felejteni, vagy emlékezetbe vésni? Túlélni, erősnek maradni... mit szeretnél?

- Felejteni... nem szeretnék.

- Akkor válassz valami olyasmit, ami emlékezteti fog rá...

A torkom elszorul, a gondolataim lelassulnak és elhomályosodnak. - Mindig angyalkámnak hívott- mondom rekedtesen.

- A barátod volt..?- tippelget.

Megrázom a fejem. - Nem... az édesanyám.

A fiú némán feltűri a feszülős, bordó pólójának az ujját, majd az alkarján díszelgő sárkánytetoválásra mutat. - Mindig azért szidott, mert olyan lobbanékony vagyok... - Ujjaimmal végigsimítok a tüzet okádó kontúrrajzon, ami kivételes módon nem fekete, hanem ezüstösen csillog. Érzem, ahogy megfeszülnek az izmok a bőre alatt. - Mit szólnál angyalszárnyakhoz?

- A hátamra?- Bólint. Félénken rá mosolygok. - Az tetszene...

Pár szívdobbanás erejéig csak állunk csöndben, majd megköszörüli a torkát. - Azt hiszem, le kéne venned a felsődet, és fel kéne feküdnöd oda. - Rábök egy fura székre.

Csak ekkor veszem észre, hogy a kezem még mindig az övén van. Lassan elhúzom, majd kicipzárazom a kabátom. Kicsit kellemetlenül érzem magam. Próbálok arra a tényre koncentrálni, hogy ruhán keresztül nem fogja tudni megcsinálni nekem a tetoválást, közben igyekszem nem kimutatni, hogy mennyire nem tetszik nekem ez a része. Ki gondolta volna, hogy ilyen lesz, mikor először vetkőzöm egy fiúnak? Mintha neki is megfordult volna mindez a fejében, mert megállítja a kezem, mikor a melltartóm pántja felé nyúlok.

- Azt nem muszáj- motyogja. Megrántom a vállam, hogy lazának tűnjek, de a megkönnyebbült sóhajt nem tudom visszatartani.

Lovagló ülésben fordítva ülök fel a székre. A bőr a testemhez tapad, a fejemet a karfára hajtom. Mögém telepszik, a hajamat összefogja és a vállam mögé fésüli a kezével. Szememet lehunyva próbálom kitisztítani a gondolataimat. Közben a fehérnemű csatja pattan hátul, az ujjai alig hogy súrolják a bőrömet. Megborzongok, a szemem elhomályosul kissé, lélekben már messze járok. Hosszú idő óta most először nem érzem elveszettnek magam. Úgy érzem, jó helyen vagyok.